Hát itt általában egy szokványos bemutatkozó oldal következne, de most nem így lesz. Lehetőleg kerülöm a szokványos dolgokat... (Éppen ezért nem írom le még egyszer, hogy "szokványos"! Hoppá, mégis leírtam...) Szeretném, hogy aki idetéved, az elgondolkozzon! Egy pillanatra álljon meg a mókuskerékben és nézzen ki a rácsokon... Vagy legalább próbálja meg... Ezért a kérdésre - miszerint "ki vagyok én?" - a válaszom: Fogalmam sincs! És nagyon kíváncsi lennék, hogy az egész földön él-e egyáltalán egyetlen egy ember is aki tudná, ki ő valójában és mit keres itt... (Ha esetleg idetévedne, kérem írjon egy eMail-t!)

Ha megkérdezik ki vagy, persze rögtön mi a szokásos válasz? Mondjuk: Dobák Balázs. De hát ez csak egy név, egy cimke... Esetleg a bemutatkozás után jöhet az, hogy informatikus, programozó, "író". Na de az csak egy szakma, munka, (bár az írás ennél azért jóval több)... Ugyanígy mondhatnám, hogy férj, két gyermek édesapja, na de az sem én vagyok, hanem ez a családi állapotom... És jöhetne a további külső és belső jellemzők felsorolása (kövér/sovány, alacsony/magas, nyugodt természetű/hirtelen haragú, stb.), de ezek sem árulják el, hogy ki vagy mi az ember!

Azt is hallottam már, hogy mindezek összessége. Marhaság! Ez olyan, mintha a filmet amit nézünk az alapján akarnánk meghatározni, hogy milyen tv készüléken néztük meg. Ha egy százéves fekete-fehér junoszty-on, akkor nézhetetlen szemét, ha pedig a legújabb 3D-s hajlított Smart tv-n, akkor pedig a világ legjobb mozija?! A film attól még ugyanaz... Vagyis az ÉN ugyanaz. Bár ettől még egy tapodtat sem jutottunk közelebb a válaszhoz...

De azt hiszem ebből egyelőre elég ennyi, nehogy mindenkit elriasszak a túl tömény agymenéssel! Az írásaimban sokkal hígabban és óvatosabban csepegtetem az életről alkotott nézeteimet, ráadásul megpróbálom minél érdekesebb körítéssel tálalni őket... Aki eddig elért (és még nem zárta be a honlapot), az már bátran elolvashat tőlem bármit, az első szűrőn sikeresen átjutott...

.

Hogy mégse csak "szobafilozófiára" pazaroljam a betűket, itt egy pár szó rólam és az írásról: Nem tudok tessék-lássék csinálni valamit. Vagy teljes bedobással teszem, vagy sehogy sem! Akár munkáról, akár egyébről van szó. Kamasz koromtól arra készültem, hogy írjak. Hol tudatosan, hol tudat alatt. Mielőtt belekezdtem az első regényembe, évekig gyűjtögettem hozzá a lehetséges forrásokat. Képeket és videófelvételeket készítettem a helyszíneken, hogy minél pontosabban írhassam le őket. Részletes vázlatot is írtam a történethez, mi mikor, melyik fejezetben legyen.

Ugyanezen okból végeztem el a Kaiser László által vezetett Hungarovox Oktatási Stúdió írótanfolyamát. (Úgy érzem itt közbe kell vetnem, hogy senkiből nem lesz író semmilyen tanfolyamtól!) Valaki vagy tud írni, vagy nem! Vagy van érzéke hozzá, vagy nincs... De ha van írói vénája, akkor szerintem mindenképpen érdemes egyet elvégeznie! Nekem legalábbis nagyon hasznosnak bizonyult; kicsit beláthattam a kulisszák mögé, rengeteg hasznos tanáccsal láttak el, továbbá ők adják ki a "Kastély az egyszarvúhoz" című regényemet is. Az egyik legkedvesebb tanárom; Szappanos Gábor szerkesztette a könyvet, valamint a fülszöveget is ő írta. Ezúton is hálásan köszönöm nekik a sok segítséget!

.

Írás közben teljesen kikapcsolok. Konkrétan benne élek az éppen leírt jelenetben. Látom a helyszínt, a szereplőket, hallom a beszélgetésüket, érzem az illatokat. Egy film nézése meg sem közelíti, sőt az olvasás élménye is eltörpül emellett! Bár kétség kívül még az olvasás áll a legközelebb hozzá... Ezért is igyekszem úgy írni, hogy a közben átéltekből minél többet át tudjak adni annak aki elolvassa! Remélem sikerül...

Közeleg a pillanat, Hogy (f)elismerd önmagad! Ébredjél már fel végre, Többé ne beszélj félre! Régen szól már ez a dal, Sok közülünk meg is hal… Meghalunk, de nem félünk! Hisz benned reménykedünk! Már évszázadok óta, Szól hamisan a nóta! Csak azért is ezt fújják, Egyetemen tanítják! Eddig mi is ezt fújtuk, hiszen csak ezt tanultuk… Letagadták előlünk, Összes valódi (h)ősünk! Eljött az a pillanat, Hogy becsüld már meg magad! Most kell ébredned végre, Már nem beszélned félre! Vége lassan a dalnak, Tényleg sokan meghaltak… Meghaltak, de nem féltek! Hiszen végig reméltek! Századokkal ezelőtt, A nyakunkba ültek ők! Ideje, hogy beszéljünk, Szerepeket cseréljünk! Tudjuk meg az igazat, Ami fentről igazgat! Ássunk le a mélyére, Tisztuljunk már meg végre! Tova tűnt a pillanat, Rádöbbentél, hogy ki vagy! Felébredtél, na végre! Többé nem beszélsz félre! Hát vége lett a dalnak, Bizony, sokan meghaltak… Meghaltak, mégis élnek! Lankadatlan - remélnek! Te vagy már a pillanat… Megismerted Önmagad… Feleszméltél már, vége… Minek beszélnél félre… Nem dúdolsz, már nincs kinek… Nem szaladsz, hisz nincs minek… Eggyé váltál Mindennel… Egylényegű Istennel…

2017. 08. 22.

Majdnem csak egy maradt, de végül úgy alakítottam, hogy mégis ketten legyenek. Nagyiéknál születtek négyen a háromlábú öreg macskától. Nem is értem, miért járnak oda még a kandúrok. Úgy tűnik, ha rajtuk van az inger, akkor semmi nem számít. Mondjuk, némelyik ember sem különb, mi jogon ítélnénk el a nyávogó népséget?... Mihelyt megszülettek, a nagyanyjuk rögtön hergelni kezdte a két leányomat: „Nem kell egy kiscica? Vigyetek kettőt…” Persze, hogy kell! Már hogyne kéne! Na mindegy… Szóval, miután kinyílt a szemük, elhoztam a két legnagyobb, legjobb állapotban lévő cicát. Sikerült az ötperces utat megúszni az autó összefosása nélkül, azért ez is valami.

Levittem őket a pincébe; itt lesz a helyetek, szokjátok. Az előző állománynak még megvolt a téli szállása, odaraktam be a giriznyákat. Vastag hungarocellel bélelt deszkaláda, puha rongyokkal az alján. Így tél utóján, muszáj meleg szállást adni nekik, különben megfáznak éjszaka. Meleg tejecske, húskonzerv – nehogy azt mondjátok, rossz a kiszolgálás!

Megjöttek a lányok: visítás, nyúzás azonnal: „Enyém a fekete, enyém a cirmos!” Jól van, jól van, csak nyughassatok! Finoman azzal a macskával, még kicsi! Ha megnyomod a hasát, megfososodik, aztán volt-nincs macska! Úgy félóra közelharc a macskák életéért, és vissza a pincébe velük.

Másnap látom, valami gáz van: a szürke hány, a fekete nem akar enni, csak fekszik a házában. Na, most mi a lótúrót csináljak?! Itatom a szürkét tejjel, nagy nehezen lefetyel egy-kettőt.

Nézem a feketét: hát ez beadta a kulcsot! Híjj, hogy az a jó…”+$!%ßđĐ! Ebből oltári nagy paláver lesz, ha hazaérnek! Elő az ásót, a csipkebokor mellett éppen jó lesz. Két ásónyom minden irányban; kész a sír. Előkerül egy dobozka, benne a rongyocska, amin addig feküdt. Egy kis fakereszt, a bokor alatt nem fogják észrevenni…

Talán a másik megmarad, de ezt már fel nem támasztja senki! Legalábbis időben nem… Hacsak… Hacsak én nem! Telefon nagyinak; megvan-e a másik fekete kölyök? Megvan! Ez az! Dobozt az autóba, negyedóra múlva újra két macskánk van. Kicsit kisebb ugyan, de legalább fekete. Viszont még mindig nincs fogalmam arról, miért pusztult el az egyik, és mitől kornyadozik a másik. Nem lenne jó a kaja? Lehet, hogy ez a fajta konzerv csak felnőtt macskának való? Hát, rajtam ne múljon: Irány az üzlet. Junior macskatáp, aranyáron… Nem számít! Be a kosárba vagy nyolc darabot! Nekem ne mondja senki, hogy miattam döglenek a macskák! Rohanás haza. A szürke cirmos is csak kókadozik! Ne szórakozz velem! A másik szürke fele ekkora, azt nem hozhatom le! No, picinyem, gyere csak ide, itt a finomság. Na, csak egy falatot. Jól van, ügyesen. Adjunk a feketének is. Hát, ezzel nem lesz gond, úgy gondolom, mert már a fél zacskót be is nyelte. Félóránként adagolás a cirmosnak. Tej + whiskas. Másnap agyonverni sem lehetett őket. Nem tudom, mit raknak abba a juniorba, de turbóra állították mind a két cicát.

Mondanom sem kell, ha nem árulom el a cserét, észre sem vettek volna semmit. Azért elmondtam, de megvártam a megfelelő pillanatot. Így nem lett belőle különösebb megrázkódtatás. Néhány szál kerti virág a csipke alatti kereszthez. Egy-két ima, és a gyerekek megnyugodtak. Persze, ha csak az egyiknek maradt volna cicája, akkor nem úszom meg ennyivel…

A két macska (Mocsok és Mocsadék – találó nevek, mert két ilyen égetnivaló, pofátlan állatot még filmen sem láttam) azóta felnőtt, néhány nap múlva egyévesek lesznek. A lányok nevezték el őket legjellemzőbb tulajdonságuk alapján. Bár az az igazság, hogy talán nem is rosszak a szó szoros értelmében, hanem értelmileg visszamaradottak egy kicsit. Mert azért az mégsem normális dolog, hogy rákiáltasz egy macskára, és az csak néz rád: „ennek meg mi baja van, vajon mit akarhat?”. Vagy bejön a szellőztetésre kinyitott ablakon, és ha utána hajítod a seprőt, akkor megszaglássza: meg lehet-e enni esetleg? Ugye? Vagy állnék be a kocsival, és a beállón ülve csak akkor sétál el kényelmesen, mikor az autó kereke már a bundáját éri! Mondom, kicsit beltenyésztettek lettek szerencsétlenek. Egyszer úgy ősz végén – szép hosszú ősz volt, azt hittem nem is lesz tél – a teraszon sütkéreztek a bolondok (mármint a retardált cicák), és arra tévedt egy fehér lepke. A szürke rögtön tüzelőállásba vágta magát, aztán lopakodó üzemmódban, őszerinte teljesen láthatatlanul osont a pillangó felé.

Természetesen – mivel a rovaroknak sokkal több eszük van – a kis porosszárnyú épp olyan magasságban repült a beton felett, amekkorát a vadászok vadásza már nem tudott ugrani. Ám a terasznak hirtelen vége lett, a lepke pedig megállt a levegőben a konyhakerti levendulabokor felett, és körbenézett, merre induljon tovább. A rendkívül jól képzett, és hihetetlenül rafinált szürkecirmos ezt a pillanatot használta ki arra, hogy egy hatalmas ugrással rávesse magát a célpontra. Néhány egészen elhanyagolható, tényleg aprócska, és szinte említésre sem méltó körülményt nem vett csak figyelembe: A két mancsát nagyjából fél méterrel a kiszemelt áldozat alatt sikerült összecsapnia, valamint – mivel véget ért alatta a beton – ugyanezzel a lendülettel fejjel belecsapódott a levendulabokor közepébe. Ez persze akkor is megtörtént volna, ha elkapja a pillangót, csak akkor nem néztük volna teljesen hülyének.

A fekete sem sokkal értelmesebb. Képes volt háttal lefelé (mancsok az égnek) felmászni a fűzfára, és csak mászott, mászott, lógva a vízszintes ágon, mint egy reakciós lajhár. Az ág pedig csak vékonyodott, egyre jobban hajladozott, majd némi falevéllel a körmei között két méterről hanyatt esett a gyalogútra. Én eddig azt hittem, hogy a macskáknál a talpraesés gyárilag be van építve. Persze előfordulnak anyaghibás termékek…

Azért nem csak kárt csinálnak. Például tavaly tavasszal beköltözött a kertünkbe néhány tucat ürge. Csak a lyukak számából tippeltem, mert legalább harmincat ástak egy hét alatt. Próbálkoztam mindenfélével: beöntöm betonnal, sziklát rakok rájuk, kiöntöm őket vízzel… Semmi nem használt. Egyetlen egyszer sikerült megpillantanom az egyik fejét. A kerti slagot betuszkoltam a legnagyobb likba, majd beleeresztettem három köbméter vizet. Nem tudom, hányan lehettek, és milyen földalatti piramist ástak az udvar alá, de egyik nyíláson sem jött ki víz. Egy csepp sem. Nagyjából negyedóra telhetett el, a szemem sarkából mozgást vettem észre; az özönvízhez legközelebbi lyukból egy barna fej nézett ki: „Ki ez a barom, aki nem hagy aludni? Mit strapálod magad, már rég elvezettük a vizedet egyenest a csatornába! Szerencsétlen…” És a következő pillanatban már el is tűnt.

Akkor úgy éreztem, feladom... Hahaha, csakhogy őszre megnőttek a macskák (már néhány leckét is vettek vadászatból). Na, a lényeg az, hogy egyik délután arra lettem figyelmes, hogy a lepkevadászok nagymestere szalad valami barnaszőrös dologgal a szájában. A szomszéd üres telken megállt, és a macskák szokásos játékát folytatta az ÜRGÉVEL! Ott helyben megáldottam, és majd’ minden bűnét megbocsátottam! Azt hiszem, sikerült mindet elkapniuk, mert a lyukak szaporodása leállt. A pince EGERÉT a fekete ette meg, így ő is feloldozást nyert.

Már egészen megszerettem őket. Több eszük azóta sem lett, csak én vagyok elnézőbb velük.

2010. 03. 03.

Egész éjjel hordtuk a lerontott szikladarabokat. A mészcsíkos habarcsból annyi fogyott, hogy szebb időkben egy templomot is építhettünk volna belőle. A két öl vastag falban tucatszám sorakoztak a deréknyi széles, frissen beomlott rések. Ezeken át – sajnos – csak a lófarkas horda tengernyi árja, és a felperzselt falucskák füstjelei sejlettek az ezüstmorzsás ég alatt. A kapitány krónikása volt az egyetlen, aki számolta még az ostrom napjait. Én csak annyit tudtam, a legutóbbi roham alatt háromszor kelt fel a nap. És kétszer a hold, amely most is figyelt minket, vak szemgolyóként sápadtan tükrözve elöljárójának aranyát. Alig maradt időnk meggyengült erősségünk foltozására. Kémeink jelentése szerint az utolsó támadás közvetlenül napfelkelte előtt várható, és a janicsárok parancsa úgy szól: csak a vár bevétele vethet véget a harcnak. Hetek óta vértől iszamos törmelékben gázoltunk, de holtjainkat tisztességgel eltemettük a kápolna mellé. Páterünk szakadatlan imái dúcolták alá lelkünk megrepedt gerendáit. Áldásával szentesítette: immár nem kell félnünk a kárhozattól. Szükségtelen lett volna bármilyen külön utasítás. Minden védő tudta jól, csak két lehetősége van: a pogányok ellen síkra szállni, vagy a pogányok kezétől sírba szállni.

A virradat riadtan figyelte a vasrügyes bozótként közelgő lándzsák sűrűjét. A tarackok pattogva kísérték az öreg mozsarak dörgő szólamát. A becsapódó bombák percek alatt tették feleslegessé az éjszakai munkánkat. Tucatszám hordtuk a becsapódások áldozatait a gyógyítók termébe. A folyamatos robbanások borzalmát hirtelen ijesztő csend szakította meg. Majd több ezernyi torok „Allah akbár”-ja zúgott fel a vár oldalán, tudatva velünk a végső csata kezdetét. Az ellenség legfürgébbjeinek borotvált feje már fel is tűnt az újonnan szakított hézagokban. Görbe kardjuk acélja keresztben villant barnafoltos fogaik közt. Gondolkodás nélkül csaptam a nyílásba a lábaimnál heverő ágyúgolyókból egyet. Vas és acél pendülése keveredett a csontok reccsenésével. Egy vékonyabb póznával gyorsan ellöktem a nyílásból a megürült lajtorját. Sikerült pár pillantásnyi időhöz jutnom.

Körös-körül mindenkinek jutott egy hasadék, melyet élete árán is meg kellett védenie az átokfajzatok betörésétől. Néhány lépésre tőlem kétembernyi nyiladékot tartott egy szál magában Titusz. Közepes termetét cséphadaróként csapkodó pengéjével ellensúlyozta. Leszakadt karok, lábak véres íncsóvát húzva hulltak az árokba. Pedig már így is tele volt a támadók oszló maradványaival. A repülő kopasz fejek gyertyalángként lobogó hajtincsükkel csapódtak az alant hömpölygő seregbe. Két egyenes karddal a kezében Titusz maga volt várunk védőangyala. Felettünk csattogó vászonnyelvével buzdított minket harcra szent zászlónk.

Égő fájdalom marta véresre vállamat. Túl sokáig fordítottam hátat a rám bízott feladatnak. Füstölgő, egylövetű pisztoly csattant a köveken, nyomában egy akkora török, hogy sebesüléstől elhomályosult szemem épp a könyökével volt egy magasságban. Csizmasarkával darabokra törte bordáimat, majd kezében a félholdas zászlóval Titusz felé fordult. Mint mikor a patak mélyéről figyeltem a parti bokrok madarainak elmosódott alakját, úgy néztem kínjaim árja alól hadakozásukat. Az óriás a három öl hosszú keményfa nyéllel hatalmasat sújtott vitézünk nyakára. A két egyenes penge csörömpölve esett ki elernyedt markából, és szalmazsákként borult a romokra. A monstrum vijjogva vetette magát a magyar zászlóra. Hegyes karmai már csak arasznyira voltak nemzeti lobogónk letépésétől, mikor Titusz feleszmélve az ütés kábulatából nekirontott, és a gigász derekát átkarolva magával rántotta a mélybe.

Ez volt a csata utolsó erőpróbája. Ugyanis a törökök vezére Mahomet1 tudomást szerzett hírvivőitől, hogy Corvinus2 seregei fertályórán belül körbeveszik az ostromgyűrűt, és akkor nincs menekvés. Haladéktalanul félbeszakította a hadműveleteket, és ágyúkat, lőszereket, ellátmányt hátrahagyva, fejvesztve vonult vissza Macedónia felé. Engem a felcserek vettek kezelésbe, a golyó kivágása után balzsammal kenték, majd gyolccsal kötözték be sebeimet. Később gyógyitalokkal próbálták pótolni kifolyt véremet. Zsibogva lángoló testtel próbáltam örülni, hogy még élek, és úgy tűnik: megmarad a karom is.

Hetekig tartó lábadozásom után egyre hosszabb sétákat tettem a vár közelében. A minap még csatatér, most gólyahírrel, kakukkfűvel benőtt sírhantok, bárhová lépek. A vizes-árkot még mindig nem tisztították meg Mohamed követőinek tetemeitől. Borzongva fordultam volna éppen vissza, amikor figyelmes lettem az árok mellől felszálló hangra. Jézus Krisztus és Szűz Mária nevét kántálta szüntelen. Félelemmel vegyes kíváncsisággal kerestem a fohászkodót a fehérlő csontok közt. Jónéhány lépésnyire bukkantam rá a beszélő koponyára, amely messzire elgurult a halottak halmától. Ő is észrevett, és így szólt: – Mit ácsorogsz és bámészkodsz itt? Keresztény vagyok, de a csata előtt nem volt időm gyónni, és a páter áldása nélkül estem el. Az isteni Szűz – kinek egész életemben állhatatos híve voltam –, nem engedi, hogy örökké bűnhődjek. Megtartotta beszélőképességemet, hogy vétkeimet megvallhassam, és az apostoli szentségekkel rendben megtisztíthassam lelkemet.

Természetesen felismertem a hangját, és azonnal elrohantam az atyáért. A teljes várnép csatlakozott hozzánk, mert tanúja akart lenni ennek a csodának. Titusz elvégezte a gyónást, minden vétkéért feloldozást nyert, és fölvette az utolsó kenetet. Ezután nyomban elhallgatott, és örökre megbékélt.

2010. 05. 10.

2. Hunyadi János (1400 körül /Zimony/ - 1456. augusztus 11.) középkori magyar földesúr és hadvezér, a „nagy törökverő”.

(Forrás: Antonio Bonfini A MAGYAR TÖRTÉNELEM TIZEDEI Copyright © 1995 Kulcsár Péter (fordító), Balassi Kiadó)

Ennek meg mi értelme volt?! Semmi – mondhatnánk teljes joggal és látszólag igazunk is lenne. Látszólag…

Az ember büszkén indult hajnalban a földjére. Az asszony végre szó szerint asszonyi állapotban van, hiszen gyermeket hord a szíve alatt! Innentől nem súghatnak össze a háta megett, hogy „száraz korsóval öntözi a kertet” esténként. Sikerült, apa lesz végre! APA! Csupa nagybetűvel, bár ő maga se olvasni se írni nem tudott. Az ilyen tudákos dógokat mindig is az urak meg a papok huncutságának tartotta. Minek az? Az ekeszarvat, no meg a vasvella nyelet sem óvasgatni kell, hanem jól megmarkolni és dógozni, méghozzá keményen! Ő csak ehhez értett, de ehhez nagyon. Olyan volt a határban a parcellájuk, mintha mérnök tervezte volna. A friss föld illata, az tette őt igazán boldoggá. És most pedig a gyerek! Ejj, amikor jön majd neki segíteni, az lesz az igazi öröm! Először csupán az ebédet hordja majd, de aztán, ha már felcseperkedett egy kicsinyt, itt is marad mellette. Eltanulja a fogásokat, megismeri a földet, a növényeket. Így tervezgette a jövőt, boldogan, önfeledten, tudatlanul…

Az asszony nemrég fordult az utolsó stációba. Már nehezebben rendezkedett a ház körül, de nem sopánkodott, nem volt szokása. Bezzeg a szomszéd felesége! Az folyton csak a panaszládát nyitogatta naphosszat. Hallgatni is rendkívül fárasztó volt, neki pedig egyébként is egyre sűrűbben kellett megtámaszkodni, megpihenni egy-egy percre a pitvarban. Sőt már a puliszkát is szívesebben kevergette a hokedlire ülve a konyhában. A gyermek a megfoganásától kezdve szépen fejlődött. A szokásos reggeli rosszullétek szerencsére elmaradtak, noha eleinte a jóakarók folyton ezzel riogatták. Ugyanazok, akik a háta megett azzal csúfolták, hogy „szikkadt fődbe felesleges vetni”! Nesze nektek szikkadt föld, meg száraz korsó! Itt van e! Fiú lesz, bizonyosan érezte. Meg az öreganyja is megmondta a hasa formájáról. De ha nem mondta volna is, ekkorákat rúgni csakis fiú tud. A minap is olyat támasztott a bordái alá, hogy néhány szívdobbanás idejére még levegőt sem kapott! De nem bánta. Ő talán még jobban várta, mint az ura, holott annak szinte minden gondolata a kis jövevény körül forgott…

Úgy volt vele, hogy ha mindenképp alá kell szállni újra, akkor hajrá! Jöjjön a legkeményebb feladat! Az eddig összegyűjtött adósságot egyben letörleszteni végül nem is olyan rossz dolog. Durvának igencsak durva lesz, az biztos, de egy kis boldogságot szerezni egy elátkozott párnak sokat nyomhat a latban. Az is előfordulhat, hogy a következő kört esetleg tiszta lappal indíthatja! Ki tudja? Akár még ki is szállhat végre ebből a körforgásból. Így morfondírozott csendesen lebegve a fényben, amikor hirtelen a szivárványszerű energiafátylak megtekeredtek, összefonódtak körülötte, majd egyre gyorsabban forgó tölcsért formáltak. Az örvény fekete közepéből szinte sütött a sötétség, és szívta, csak szívta ellenállhatatlanul. Meg sem próbált küzdeni, csupán rántott egyet képzeletbeli vállán, azzal kecsesen átsuhant a szférák között megnyílt kapun. Ahogy becsapódott a téridő fogságába, azonnal „betájolta” választott „szüleit”. Rákapcsolódott a rá váró embrió (jobb szó híján) DNS hálózatára és birtokba vette készülő anyagi börtönét. Bár azt hiszem sokkal helyesebb lenne templomként tekinteni rá. Jól tudta, mire vállalkozik, de bizony most az egyszer alig várta, hogy túl legyen rajta…

A legutóbbi négylábú gazda teste már teljesen kihűlt, eljött hát a költözködés ideje. Ráadásul tegnap óta ő is egyre furcsábban érezte magát. Mintha valami nőtt volna a torkában. Egyre nehezebben nyelt. Emiatt pedig egyre éhesebb lett! A szalmából kilógó hatalmas fehér hús lüktető melege úgy vonzotta, mint molylepkét a gyertyaláng. Mindössze két ugrással máris a „terített asztalon” találta magát. Igaz, ennek az új gazdának négy helyett csak két csupasz lába volt, de azok egyenként is majd nagyobbak, mint az elpusztult szürkebundás egész családja együttvéve! Hmm… Finom! Régen evett ilyen jót. Csak az bosszantotta, hogy minden korty előtt kénytelen egy-egy gombócot visszaöklendezni, különben nem tudott volna újat nyelni. Szó szerint vérben fuldokolva harapott ismét hatalmasat az óriási oszlopok egyik völgyébe. Már nem számított semmi, csak a szomját oltani mindenáron! De hiába szívta ész nélkül a forró, sötétvörös életet, a torka mostanra teljesen elzáródott. Alsó, késszerű állkapcsával újra és újra tépte, szaggatta a vékony bőrt az ujjak tövében. Még az alapvető vészjelző ösztöneit is elnyomta ez a lassan őrületbe csapó csípési kényszer. Így azt sem vette észre, hogy megmozdult alatta a „talaj”, ráadásul egy hatalmas kéz árnyéka egyre sebesebben közeledett felé…

És most fekszik tehetetlenül… Miért is kellett bemennie a városba?! Jó volt még az a szerszám! Hová tette az eszét?! Hiszen hallotta, hogy a Fekete Halál a sűrűn lakott helyeken csap le legkeményebben! És ő mégis odament, mert az az átkozott szikla letört az ekéből egy darabot. Gratulálok! A kovács megjavította, most aztán szánthat meg vethet…ne! De minek? Kinek?! Ha egyáltalán megéri a vetést… Hiába mondta az asszony, hogy hagyja a fenébe. A kicsorbult részt kalapálja ki oszt meg van oldva. Hát persze, hogy nem hallgatott rá! Miért is tette volna? Csak nem fogadja meg egy fehérnép tanácsát?! Ugyan miért pont most kezdte volna el?! Csak azért, mert eddig is szinte mindenben igaza volt asszonynak?! Ugyan! Még mit nem… Majdnem este volt már mire végzett. A városszéli fogadó istállójában kapott olcsón éjjeli szállást. Többször is felriadt álmából a szemtelen bolhák éhes csípéseire. A kapcája is csupa vérfolt lett, mert a dögök legszívesebben a lábujjközét kóstolgatták. Nem győzte őket agyonnyomkodni. Hazaérve nyomban kidobta a véres rongyot, mintha ez bárkin is segíthetett volna. A baj megtörtént az első harapáskor, de ezt akkor még nem tudta. Ráadásul a szekérderékban – az eke kipárnázására elterített szalma közt – egy potyautast is hazafuvarozott. Egy felettébb kíváncsi természetű patkányt, a bundájában tucatnyi albérlővel…

Amint kinézett az udvarra éppen beforduló szekér zörgésére, nyomban látta, hogy az urával valami baj van. Sápadt volt, rezgett mint a nyárfalevél és majdnem összecsuklott, amikor leszállt a bakról. Nagy nehezen betámogatta az egyre zavartabban viselkedő férfit. A szobában levetkőztette, lemosta, letörölte a láztól verejtékes testet. Igyekezett nem mutatni, mennyire megrémült a duzzadt, bevérzett csomók láttán, melyekhez ha véletlenül hozzáért a nedves ruhával, férje azonnal felnyögött fájdalmában. Két nap és két éjjel tartott az első lázroham. Ezalatt szinte el sem mozdult a hol vacogó, hol izzadtságban fürdő test mellől. Segítséget nem tudott hívni, mert a szomszédok is sorban megbetegedtek. A füves asszony meg éppen csak rápillantott a kékesfeketés gumókra, már fordult is ki a szobából, de még a falu környékére sem merészkedett jó ideig! Nem épp gyógyítóhoz méltó viselkedés, de a történet végének megismerése után esetleg majd megbocsájthatunk neki… A férjét ápoló asszonyka sorsa akkor pecsételődött meg, amikor a láz csillapultával a beteg köhögni kezdett és a gumókhoz hasonló színű váladékot köpdösött maga köré. Másnap délelőtt az embert elvitte egy újabb lázhullám. Ekkorra már a feleség is szilvakék ajkakkal tátogott a levegő után. Szinte megszakítás nélkül zihált és köhögött. Utolsó óráiban gömbölyödő pocakját szorítva csak abban reménykedett, hogy ők hárman a mennyekben talán még együtt lehetnek…

Tudta, hogy rossz lesz. Mi több, szörnyű! De erre azért nem volt felkészülve… A csatlakozás pillanata a szokásos módon zajlott, nem történt semmi rendkívüli. Ahogy már ezerszer és ezerszer csinálta. A megfelelő részekre rácsatlakozott, a többit pedig hagyta, hogy ez a csodálatos szerkezet – jobban mondva szervezet – önállóan tegye a dolgát. Miután előzőleg áttanulmányozta a legvalószínűbb idővonalakat, feleslegesnek ítélte végrehajtani azokat az apró, de lényeges változtatásokat, amelyeket ilyenkor illik elvégezni annak érdekében, hogy később olajozottabban használhassa az új testet. Jelen esetben sajnos nem tervezhetett évtizedekre. A növekedés hónapjai rendkívül harmonikusan teltek. Mindkét „szülője” hihetetlenül boldog volt! Akkor is szinte tapintani tudta volna a felé áramló szeretetet, ha csak a magzat evilági érzékeire lett volna utalva. Igyekezett is minél serényebben töltekezni a körülötte szivárványként örvénylő energiákból, mert feltartóztathatatlanul közeledett a próbatétel pillanata. Nagyjából tisztában volt az események menetével, de mégis váratlanul érte, mikor az „apja” a fekete- vagy döghalál névvel is illetett mirigylázzal megfertőződve ért haza a városból. Szörnyű volt végignézni, hogy emészti fel a kór ezt az életerős férfit, de meg sem közelítette azt az iszonyatot és szenvedést, amit az asszony testében, testével-lelkével együtt kellett átélnie! A szinte sajátjaként érzékelt elsorvadó tüdő fokozódó légszomjánál csak a testek haláltól való rettegése volt borzasztóbb! De éveknek tűnő órák után, egyszer csak vége lett…

Nem lehet leírni szavakkal az összetartozás örömét, mikor felhőtlen felhőként immár együtt lebegtek, az enyészetnek hagyott porhüvelyek felett. Fájdalmaiktól megszabadulva, ragaszkodásuk a földi élethez halvány árnyékká fakult. Még itt maradtak egy kicsit, élvezve egymás társaságát, és szinte egymásba olvadva osztották meg elmúlt életeik minden kis részletét, boldogságát, tanulságait. Még azt is szenvtelenül nézték végig, amikor a néhai anyai szervezet, a bomlás során felhalmozódó gázok ellenállhatatlan nyomásának engedve, „kitolta” magából a magzatot! Ez ugye a mi szemünkben enyhén szólva is morbid kíváncsiságnak tűnhet, de az ő „szemszögükből” csak egy érdekes, eddig nem látott biológiai furcsaság megfigyelése, mondhatni tanulmányozása volt. Nagyon fura és egyben különleges dolog az emberi test. Amíg – úgymond – használjuk, csaknem kimeríthetetlen az eszközeink tárháza, amivel a működését befolyásolni tudjuk. Ha a legalacsonyabb szinten közelítjük meg, akkor is számtalan módot felsorolhatnunk, kezdve a kémiai, biológiai szerek adagolásától, a fizikai, sebészeti beavatkozásokig. A magasabb szintek e világban okozott hatásait viszont az emberek jelenleg rendkívül korlátozott mértékben ismerik fel, illetve el. Ugyan van néhány kivétel, aki hajlandó kicsit komolyabban elgondolkozni efféle „földtől elrugaszkodott” dolgokról, de ezek jó része is bizonyos mélység (helyesebben: magasság) elérése után megretten, és inkább visszatér az egyszerűbbnek, kezelhetőbbnek vélt anyagi világ keretei közé. Pedig az egy meredeken lejtő, jól kivilágított, simára betonozott zsákutca, a bejáratnál kötelező haladási irány táblával…

2017. 08. 04.

Rendkívüli szerencsének tartom, hogy találkozhattam ezzel a kedves, idős hölggyel, kinek friss szellemét sok fiatal megirigyelhetné. Hosszú élete során átélt megpróbáltatások lelkét nem törték meg, sőt egy igazán életszerető, derűs emberrel beszélgethettem. Csaknem egy évszázados múltjából – sajnos – most csak néhány különösen érdekes eseményt tudunk felidézni. A legfontosabb kérdések egy lerombolt templom köré csoportosulnak. Az egyház egy eladdig példa nélkül álló, ökumenikus, neogót stílusú épületéről lesz szó. Mára csak néhány megfakult fénykép, és a rendszerváltás után létesített kápolnában elhelyezett egykori főoltár szakszerűtlenül szétszedett darabjai maradtak meg. És persze a még élő szemtanúk emlékezete. Ésszel fel nem fogható, miért kellett a „Jézus Legszentebb Szíve” tiszteletére felszentelt, a maga korában egyedülálló, az egyházi együttélést hirdető első ’zászlóshajót’ barbár módon elpusztítani! A helyén felállított keresztet 2009. szeptember 26-án áldotta meg Beer Miklós püspök.

– Kezdhetnénk talán a legkorábbi emlékkel, amelyet fel tud idézni?

– Én még az őszirózsás forradalomra is emlékszem. Voltam hároméves. Kassára bevonult a Károlyi-féle hadsereg, akkor a cseheket verték ki. Emlékszem, hogy a nagymamámmal mentünk ki a főutcára, és Pest felől jöttek a magyar katonák. Elöl lovon egy, a magyar zászlót tartva. Még arra is emlékszem, hogy a nagymamám mibe volt felöltözve.

– A háborúk borzalmait én szerencsére csak elképzelni tudom. Történt esetleg valami, amit átélni szörnyű volt, de visszatekintve mégis úgy érzi – megérte?

– Az 1938-as bevonuláskor Bodrogszerdahelyen laktunk. No, akkor még ránk is lőttek. Hogy mi milyen lelkesen készülődtünk! Szeptemberben még csak sejtettük, hogy lesz valami, de már varrtuk a zászlókat. A barátnőmmel elmentünk Kassára anyagot venni. Mondom neki: „Te kérjél pirosat, én fehéret…” Erre az eladó odasúgja: „Zöld is van!” Megvarrtuk a zászlót, és vártuk az alkalmat. November nyolcadikán jövök haza, mert én Borsiban tanítottam Rákóczi szülőhelyén. Szóval jöttem haza, délután azt mondja nekem a férjem: „Hivatalosan ki van adva, hogy másnap jön a Magyar Felszabadító Hadsereg. Kint voltam a faluban, már mindenütt teszik ki a zászlókat. Tegyük ki mi is!” Hát tudja nekünk is meg volt varrva, jól van, gyerünk ki! Már kezdett szürkülni. A szomszédban volt egy kislány, Boriska. „Gyere, a lámpát te viszed!” Én vittem a magtár kulcsot, mert a padlás a fölött volt. A férjem meg jött a zászlóval, vonultunk föl a padlásra. Egy szigetféle helyen állt, az országút átövezte. Ott volt az iskola, a templom, és a mi lakásunk. Vonulás közben egyszer csak észrevettem, hogy a templom melletti kerítésen két cseh katona ugrik át, és egyenesen felénk tartanak. Oda is jöttek, el akarták a férjem kezéből a zászlót venni. Nem adtuk. Dulakodás kezdődött, nekem még véres is lett a kezem. A zászló is véres lett. A katonák látták, álljuk a sarat. Erre az egyik fogta a puskát, és levette a válláról. Láttam, hogy itten baj lesz. Nem is tudom, mi történt velem hirtelen – pedig a férjem volt az erős, a bátor, én mindig a nyuszi voltam –, a nyitott ajtón át belöktem az előszobába a férjemet meg a kislányt. Gyorsan bezártam utánunk, és akkor kettőt utánunk lőttek.

– Eltaláltak valakit?

– Utánunk lőttek, el is találhattak volna, de szerencsénk volt. Akkor még békeidő volt. A faluban a környéken a lövés zajára mindenki felfigyelt. „A tanító úrékat meglőtték!” Tömeg az udvaron, férfi persze nem volt sehol, mert a férfiak mind bevonultak, mozgósítás volt. Borzasztóan sírtam, idegsokkot kaptam. A közeli csendőrségről eljött a csendőrparancsnok – mondhatom nagyon helyes, rendes ember volt –, és csak nyugtatott engem: „A zászló nálunk van, a csendőrségen, tessék holnap eljönni, reggel visszaadjuk.” Egész éjszaka remegtem, attól féltem, hogy ezek a katonák vissza fognak jönni, és kapunk még egyet. Na de aztán nem jöttek. Kimentünk reggel már korán a határra, jött az első teherautó: Magyar Rádió. Az a taps, az az üvöltés, ami ott volt! Eddig soha nem láttunk magyar feliratot. Utána jött egy másik autó: Filmhíradó. Én ezt nem tudom magának elmondani, azt nem lehet kifejezni, hogy milyen volt. Semmi háttere nem volt, csak az, hogy magyarok vagyunk, és most magyarul lehet mindenütt beszélni. Akkor hozzám jön egy fiatalember, és azt mondja nekem: „Kisasszony, úgy látom, ön is nagyon örül, kérem, vállalja el, hogy mikor bejönnek a megszálló csapatok, odamegy és csókkal, virággal köszönti a bevonulókat!” Rengeteg virágot vittünk. Csak egy hónapja házasodtunk, ezért ő megkérdezte a férjemet, megengedi-e. Megbeszélte vele, a férjem integetett, hogy igen-igen. Így a filmhíradóba is bekerültem. Pesten a rokonaim látták, örültek neki.

– Legyen kedves elmesélni, hogyan kerültek ide Aszódra a Felvidékről!

– 1947-ben jöttünk. A férjem Kassán a javítóban (Kassai Állami Javító-Nevelő Intézet) volt alkalmazott tanár. Mire visszajött a katonaságból, már a javító megszűnt. Nem vették őt fel sehova. Bárhova elment volna. Emlékszem, még autómosónak is, ami létezett, hiszen valamiből meg kellett élni. Az édesapám is pedagógus volt, de a magyaroktól megvonták a nyugdíjat. Engem a lakásból két héten belül kitettek. Nagyon szép lakásunk volt a javító mellett, még a magyarok utalták ki. A szlovákok meg nem törődtek azzal, hogy hova megyek. Fuvarost kellett fogadnom, mellette kellett ülnöm, és magammal vinnem a bútoraimról a számlákat, hogy az az enyém. A milicisták az utcán cirkáltak, hogy „nye zsidóvszkij…”, hogy „nem zsidóktól származik-e”. Mutatni kellett úton útfélen, hogy itt van a számla, ez a bútor az enyém. Elmentem a szüleimhez lakni, a belvárosba. Az apámnak sem volt nyugdíja, magyaroknak nincs. Még az volt a szerencse, hogy a javítóból – mielőtt eljöttünk – három hónapra előre megkaptuk a fizetést. De nem lehetett vásárolni semmit, nem volt mit.

– Miből tudtak megélni? Ki tudtak találni valami megoldást?

– Nem is egyet. A nővéremmel együtt feketén lisztet vettünk, kiflit sütöttünk. Korán reggel meggyúrtam a vizes kiflit, és volt egy ismerős, akinek gyönyörű csemege üzlete volt, de nem volt mit árulnia. Az üzlet nyitva volt, ült bent és nem volt mit árulni. Ismerősök voltunk, szóba jött ez, boldogan elfogadta. Én már hét órakor szaladtam a pékhez, nyolcra megsütötte, futás a boltba, nyitottak, és árulták a kiflit. Na de elfogyott a pénzünk. Közben a férjem is hazajött, ő is szegény ment ide-oda. Nem kapott sehol állást, a végén mezőgazdasági munkát vállalt. A javítónak volt Kassa mellett kint egy gazdasága. A vezetője egy nagyon jóindulatú szlovák mérnök volt. Sajnálta nagyon a férjemet, és felvette mezőgazdasági munkára. Hat koronát kapott egy napra. Egy liter olaj ára hatszáz korona volt. De legalább be volt biztosítva, és mire jött az ősz, nagyon szépen rendbe hoztak ott mindent egy paraszt emberrel. A végén átvette az irányítását az egész gazdaságnak. Lovakat, teheneket vettek, termény betakarítás volt – ő még a nyár elején jött haza –, dicséretet is kapott az egység, de a férjemet egyúttal el is bocsátották: „A maga magyar nemzetisége miatt nem tudjuk alkalmazni.” Ez volt három hónapon keresztül. Nagyon magas jutalmat osztott a minisztérium, mert aki utána került oda – egy agronómus, aki félig magyar félig szlovák volt –, annak a felesége gyönyörű bundát vett abból amit… Hát ilyen a világ! Megint nem volt sehova. Később protekcióval egy vasöntödébe került be a férjem, ahol az öntésre kerülő vasakat kellett krampácsolnia. Ez ment egy ideig, de jövő nem volt… Ki volt írva mindennap, hogy kik azok, akik nem alkalmasak szlovákoknak, akik magyarok. Mindennap új lista volt kiírva. Hát nem vártuk meg, míg ránk kerül a sor. Azt mondta a férjem: „Gyerünk el, úgy hallottam, Aszódon fölveszik a javítóba (Aszódi Javítóintézet) azokat, akik Kassán is ott dolgoztak.” Akkor ő átszökött a határon, eljött Aszódra, fölvették. Már a tél végén itt volt, én meg maradtam Kassán a gyerekekkel. Pénz nélkül, minden nélkül. Akkor megint valamihez kellett folyamodni. A pincében mindenki elhasználta a régi pulóverét. Légiriadók alkalmával sok éven keresztül mindenütt tönkrementek a pulóverek. Újat meg nem lehetett kapni. Erre jött egy ötlet: elkértem ezeket a használt pulóvereket, fölfejtettem, kimostam, újra átkötöttem. Megint volt egy kis pénz. Mindig kellett valamit csinálni. Végül mi is átjöttünk Magyarországra.

– Milyen volt az élet Aszódon?

– Férjem 1947 februárjában került ide, októberben már ő lett az igazgató! Nagyon lelkes ember volt. 1947-től 1955-ig vezette az intézetet, ez alatt a javító temploma még gyönyörűen állt. A két oldalhajóból az egyik az izraelitáké, a másik a protestánsoké. Gyönyörű freskói, belső dekorációja, illetve a zsidó oldalon az a mélykék üveg, sárga csillagokkal, mint az égbolt. Nagyon szép… 1947-ben a gyerekek, sőt a környék lakói is jártak a templomba, misét tartottak minden vasárnap. Körmenetek, feltámadás, bérmálkozás. A fiúk (a javítóintézet neveltjei) hittant tanultak, a katolikus papnak szolgálati lakást is biztosítottak. A protestánsoknak a községből bejövő lelkészek tartottak istentiszteletet. Emlékszem az egyetlen zsidó fiúra is. Valahogy akkor más volt a hangulat, nem olyan igazi bűnöző gyerekek kerültek oda. Inkább olyanok, akik a háború alatt elkallódtak. Szülők nélkül, minden nélkül. Rákényszerültek arra, hogy betörjenek valahova. Mikor a férjem idekerült, a gyerekek még azokat a ruhákat viselték, amiben 1945-ben elfogták őket. Októberben lett igazgató, de már karácsonyra kijárta, hogy a gyerekek egyenruhát kapjanak. Egy kicsikét emberibb lett minden a javítóban.

– Meddig működhetett zavartalanul a templom?

– A fiam nagyon büszke arra, hogy ő az, akit utoljára kereszteltek meg ebben a templomban. 1949-ben a templomot bezárták, a hittantanítás megszűnt, a papot útnak eresztették, itt semmiféle hitélet utána nem volt. Úgymond erre semmi szükség nincsen. Semmi jele nem volt utána, hogy vallás egyáltalán létezik.

– Az épület sértetlen maradt, amíg ott laktak a javító területén?

– Sajnos később nagyon megsínylette, hogy nem volt gazdája. Kitörve az ablakok… Mi talán százhúsz méterre lakhattunk a templomtól. Csak annak örülök, hogy a robbantás és egyebek nem az én férjem nevéhez fűződnek. Őt 1955-ben fölállították a székből, mehet, ahová akar. Illetve eltették őt olyan beosztásba, hogy éjjel kellett a gyerekekre vigyáznia. Eddig igazgató volt, utána pedig jöttek olyanok, akik nem értettek hozzá. Mindenki a munkapad mellől, de mindenki igazgató, vagy tanár akart lenni. Az órarendet sem tudták összeállítani… Aki vasmunkás volt, igazgatóhelyettes, vagy magyartanár lett. Az első vizsgáig magyartanár volt, utána abbahagyta, elment. 1956-ban a társaság szétszóródott. Nem működött. A férjemtől jöttek kérdezni, ha valami komolyabb eset történt, hogy mit kell tenni ilyenkor. Két hónapig volt éjjeli vigyázó, utána az általános iskolában megüresedett egy tanári állás. Én akkor már ott tanítottam. Tárt karokkal fogadták, egy hónap múlva már ott is igazgató lett. Otthagyta a javítót.

– Sikerült megmenteni valamit a pusztítástól?

– Jött a hír, hogy föl fogják a templomot robbantani. Mi akkor még ott laktunk mindig. 1962 körül jöttünk el az igazgatói lakásból, az általános iskolába lakni. Azt mondja a férjem egyszer: „Te, ott a sekrestyében a kegytárgyak benn maradtak, a rendcsinálóknak elkerülték a figyelmét. Ha fölrobbantják a templomot, mi lesz azokkal a kegytárgyakkal? Vagy illetéktelenek kezébe kerül, vagy elpusztul. Te, én azt ki fogom onnan hozni veled együtt!” Az éjjeliőr nagyon jó katolikus ember volt. Az volt a dolga, hogy óránként körüljárta az intézetet, és egy speciális órát minden órában lekapcsolt. Meg lett beszélve vele, hogy – mivel neki mindenhez van kulcsa – nyissa ki a sekrestyét, és mi ketten ki fogjuk hozni onnan a tárgyakat. Régen voltak azok a nagy ruhás kosarak. Éjszaka lementünk oda, a bácsi már előre kinyitotta a templomot. Villanylámpával bementünk, és a gyertyatartókat, az oltáriszentség tartót, az arany kelyheket, mindent beraktunk a kosárba. Felvittük a lakásba, betettük az egyik szobába, és bezártuk kulccsal, hogy a gyerekek se lássák. Tudja a gyerek milyen, mindjárt kikotyogja, még akkor is, ha azt mondják neki, hogy nem szabad. Másnap a férjem telefonált boldogan az esperesnek a faluba. Elvitték az ereklyéket Domonyba, ahol akkor építették át a magtárat templomnak. Oda helyezték el. Az oltár alakjai is odakerültek, de azt valaki más mentette meg. Mert nem oltárkép volt, hanem szobrok. Például a megjavult és a még rossz fiú. Ez pár hónappal a robbantás előtt lehetett. Gyönyörű szép, és igazán jó érzés volt. Tudja, soha sem gondoltam, hogy van olyan lopás, ami megelégedéssel tölthet el. Jól sikerült! Pedig akkor már a szomszédban az új garnitúra tagja lakott.

– Milyen szerencse, hogy meg merték tenni! Igazából inkább mentőakciónak nevezhetnénk. Történt még valami említésre méltó az utolsó napokban?

– Na, az még egy érdekes dolog. Egy éjszaka történt. A harangok már évek óta nem szólaltak meg. De akkor éjjel irtózatos harangzúgás! Erre ébredtünk föl mind a környék lakói. Senki nem tudta elképzelni, mi lehet. Olyan misztikus jelenségnek tűnt. Kinéztünk az ablakon, a harangok csak folytonosan zúgtak. Megjelent az intézet igazgatója, a helyettes, bennfentesek, vezetők, körüljárták a templomot, és hangosan kiabálták: „A Magyar Népköztársaság nevében felszólítjuk, hagyja abba a harangozást, és jöjjön le!” Semmi visszhangja, a harangozás ment tovább, aztán elhallgatott. Föl nem ment egyik se a toronyba. Mivel a harangzúgás megszűnt, ezért ők is elmentek. A mi lakásunk éppen a fiúk hálószobájával szembe nézett. A férjem jó pár évig volt köztük, ismerte a javítósoknak a fondorlatait. Azt mondja: „Nézz az ablakba szemben!” Ott dőltek a nevetéstől a fiúk. A templomnak ki voltak törve az ablakai, ott jöttek mentek, senki nem törődött velük. Napközben egy kötelet erősítettek a haranghoz, a végét a szobájuk ablakához, és azzal harangoztak.

– Aztán megjött az utasítás, hogy robbantani kell…

– Egyik reggel kinézek az ablakon, közel laktunk. 1961 tavasza lehetett, szép verőfényes nap. Odaláttam a templomtérre, és a környékére. Ezelőtt soha nem volt semmiféle sürgés-forgás. Most viszont észrevettem, hogy hat-nyolc ember sürgölődik a templom körül. Kíváncsi voltam, hogy mi lesz ennek a vége. Nem mentem el az ablaktól. Mint később kiderült, a robbanószereket helyezték a templom alá. Egyszer csak elhúzódtak, üres lett a színtér. A következő pillanatban megtörtént a tragédia. A templom körülbelül nyolc-tíz méter magasságba emelkedett föl – iszonyatos látvány volt, én azt se tudtam, álmodom vagy sem –, de hang nélkül ment az egész. Máig nem tudom elfelejteni. Utána befelé omlott össze. Teljes csend, egy óriási porfelhő, és a templom helyén csak romok maradtak. A használható darabokat később beépítették az akkor létesülő Járási Szakorvosi Rendelőintézetbe. Egyedül csak én voltam az, aki valóságban szemtanúja voltam az eseménynek. A műhelyekben a gyerekek dolgoztak, az irodákban is mindenki végezte a feladatát. Érdekes dolog, hogy pont ezt a pillanatot tudtam elkapni. Sajnos ilyen szomorú vége lett történetnek.

2010. 03. 29.

Sajnos Klári néni azóta már itthagyott minket...

...A kastély melletti porta rusnya, rozsdás bakmacskája lustán nyújtózkodott egyet. Meghemperedett a nyár végi forróságtól szikkadt fűben, majd kényelmesen odasétált a legyőzött ellenség maradványaihoz, és leült. Komótosan megnyalta a mancsát, majd többször végigsimított a fején, a füle tövétől (ahonnan egyébként egy kisebb tincs hiányzott) az orra hegyéig. Közben mintegy véletlenül, oda-odapislantott a hajdani riválisra. Az elmúlt hónap során szinte minden este ellátogatott a küzdelem színhelyére, mert valami nem hagyta nyugodni. Még az ő egyszerű macskaeszébe sem fért bele, hogy miért támadt neki Csipás. Hiszen előtte minden egyes alkalommal elfutott előle, soha sem bocsájtkozott harcba. Sőt még védekezni sem próbált, csak azonnal menekült. És akkor hirtelen lesből rátámad, miközben pontosan tudja, hogy esélye sem lehet a majd kétszer akkora ellenféllel szemben... Megrázkódott, felcsapta a farkát, ám mielőtt elindult volna vadászni, még elvégezte a dolgát a lassan enyészedő porhüvely mellett...

...A történet ugyan a fantázia szüleménye, viszont a helyszín és a szereplők közül néhány a valóságban is létezett, illetve létezik mind a mai napig. Mindazonáltal, a helyszíneken található egyes épületek kora, valamint néhány szereplő jellemvonásai és tettei a kitalált eseményekhez igazodtak, formálódtak. Sőt, néha megesett, hogy teljesen eltűntek az eredeti építmények, tulajdonságok, helyet adva a képzeletbeli, új objektumoknak, személyiségjegyeknek. Ezért úgy éreztem, nem lenne helyes ezeket a szereplőket a valódi nevükön szólítani, kivéve néhány olyan mellékszereplőt, akikről kizárólag a források alapján emlékeztem meg...

...Ez egy barokk, copf stílusú épület volt, melynek mustárszínű falai fordított U alakban fogták közre a hozzá tartozó park nagyjából felét. Felülről nézve tényleg egy hajadon leány két vastag, fonott varkocsára hasonlított. A kert nyugalmát három öl magas kerítés biztosította, de ez természetesen engem semmiben sem akadályozhatott. A földszintes középső szárny gazdagon díszített teraszáról félköríves lépcsősorok vezettek le az udvarra. Gyönyörű gesztenyefák hatalmas lombjai vetettek árnyékot a terasz előtti díszkertre és a közepén szomorúan integető szoborra. Szívbemarkoló látvány volt. Mintha egy kétségbeesett fiatalasszony búcsúzás közben dermedt volna kővé fájdalmában. Akkor még nem sejtettem, hogy mennyire találó ez az első benyomás… Egyre inkább vonzott ez a hely. Igaz, Atilla királyi palotájával nem lehetett egy napon említeni, de a kapu két oszlopán ágaskodó egyszarvúak miatt mégis úgy éreztem, hogy egy hosszú utazás után végre ismét otthonra lelhetek. Így is lett, legalábbis egy darabig...

...Hanga szeretett a kastélyban élni, a szobáját pedig egyenesen imádta. A nagy folyosó egy kis beszögelléséből nyílt az ajtaja. Nem volt nagy szoba, sőt, a ház többi hálójához képest kifejezetten kicsinek számított. De őt ez egyáltalán nem zavarta. Mielőtt idekerült, egy olyan szegény családnál lakott, ahol az egész ház (szoba, konyha, kamra együtt) nem volt ekkora. Belépve, első pillantása a jobb sarokban álló cserépkályhára esett. Még mindig nem tudott betelni a hat faragott kőlábon álló, karcsú cserépkályha látványával. A méretes kályha hiába volt majd’ kétszer akkora mint ő, a koronájával még így sem fenyegethette a négy méter magas mennyezetet. A kézzel festett, kék alapon fehér, egymásba fonódó növényi minták szinte életre keltek a zománcozott cserepeken. A tüzelőajtó nem bentre nézett. Mint a ház cserépkályháit általában, ezt is egy kis fűtőfolyosóról lehetett begyújtani. A kék-fehér mintákról előbb a beépített szekrényre, majd az ágyára, és végül az ágy melletti ablakra fordult a tekintete...

...Podorlay Károlyra nem lehetett ráfogni, hogy különösebben hiú lenne, de azért néhány gyengéje neki is volt. Az egyik ilyen az ablaktól nem túl messze álló íróasztal, melyet úgy helyeztek el, hogy mögötte ülve is kényelmesen ráláthasson a könyvtár duplaszárnyas ajtajára. A sötétbarna, gesztenyefából készült bútort egyedileg tervezett intarziák, berakások és fogantyúk díszítették. A hátlapon egy fehértölgyből kimetszett unikornis hevert békésen, fejét büszkén felvetve, tekintetét az ezüstből öntött csillagokra függesztve. A robusztus bútor oldalait a nap és a hold stilizált képe foglalta el. A szélső fiókok alatti ajtókon a két családi címert jelenítette meg aprólékos gondossággal a mester. A nemesfém fogantyúk miniatűr bárói koronákat mintáztak. A fiókok és a kis szekrények kulcsait az úr egy ezüstláncon mindig magánál hordta. Általában még fürdés és alvás közben is a keze ügyében voltak...

...Visszatelepedve a helyemre, figyelemmel kísérhettem amint jóval a megszokott idő előtt kinyílt a terasz ajtaja, és halkan beszélgetve soroltak ki rajta a vacsora résztvevői. Az egyházak képviselői, a csendőrparancsnok, valamint a bíró is gyalog sétált ki a kapun, hiszen egyikük sem lakott túl messze a kastélytól. Néhány keresetlen szót váltottak még egymással és az éjjeliőrrel, majd elbúcsúztak. A tiszttartó az egyik távolabbi majorból érkezett, ennélfogva az egyik gazdasági lovas kocsival távozott. Egyetlen fekete izmos hátú, közepes termetű ló volt befogva a rúd jobb oldalára. Ahogy a kapuhoz értek, egy pillanatra megtorpant, furcsán hortyogni kezdett. Még az utcai lámpa bizonytalan fényében is lehetett látni, ahogy borzolódik a combjánál a szőr. Aztán felvetette a fejét, és rám nyerített. Remek, gondoltam. Előbb a macska, most meg a kanca...

...Miske nyugtalanul fordult a fal felé, homlokán apró verejtékcseppek gyöngyöztek. Álmában egy hatalmas denevér csapkodott körülötte szürke, vérerekkel sűrűn borított szárnyával. Dohos, penészes szelet hajtott felé, hegyes karmait pedig mindenáron belé akarta vájni. Próbált volna elszaladni, de térdig süppedt a Galga patak árterén elterülő ingoványban. Végül hasra vágódott, és szeme, szája tele lett a víz felületén poshadó békanyállal. Fuldokolva köhögött, próbált levegőhöz jutni, szeméből pedig kikaparni a bűzös nyálkát. Egyre sötétebb lett körülötte, ahogy a hatalmas bőregér mind közelebb ért hozzá... Csipás azonnal birtokba vette az ágy végét, mihelyt a cselédlány kiment az ajtón. Azóta is ott ült és figyelte az alvót...

...Ott már javában gyülekezett a gyásznép, az ilyenkor szokásos rövid gyászistentiszteletre. Kíváncsiságának engedve, Júlia is elkísérte őket egy darabig. Látta, ahogy a templomból kijőve a hintót követi mindenki, és lassan átsétálnak a temetőbe. Elöl a keresztet és a zászlókat vitték, utánuk vonult a lelkész, a családtagok, majd a gyülekezet. A temetői ravatalozónál körbeállták a koporsókat, majd kicsit később elindult a menet. A sírhoz érve énekeltek, és a lelkész végső búcsút vett az elhunytaktól. A koporsókon dobogó göröngyök hangjára Júlia mintha kábulatból ébredt volna fel. Nem értette, miért van itt szinte a teljes rokonság, ráadásul még a fél város is. Hiszen ő itt van! ...

...Vagy legalábbis változtassa kezelhető mértékűvé. A művelet sikerrel járt. A nagyjából tenyérnyi sötét massza foszladozni kezdett, szép lassan kivilágosodott, majd belesimult a szivárványba. Ebben a pillanatban az árnyból „kilógó” zsinór is eltűnt. Júlia néhány másodpercig még tanácstalanul lebegett, majd villámgyorsan elsuhant a lépcsők felé. De nem repült be az épületbe, hanem egy alig hallható pukkanás kíséretében eltűnt az integető leány szobrában. Tudtam, hogy hamarosan „Júliával” is foglalkoznom kell majd, mert előbb-utóbb ismét új keresésbe kezd. Segítenem kell visszatalálnia önmagához ...